ZónánTúl

Ahol a szarvasok királya az úr: barangolások a mesés Dél-Dunántúlon

Szarvasok és vaddisznók, a messze földön híres busók, egy hegy, amit maga az ördög szántott fel, az ország legfinomabb vörösborai – kell ennél több egy kellemesen töltött hosszú hétvégéhez?

A Gemenci-erdő igazi mesebeli táj, ilyennek képzeli az ember gyerekkorában a sűrű rengeteget, ahol a csodák történnek. Európában is egyedülálló, hatalmas ártéri terület, amit fenséges nagyvadak laknak: az ország legszebb gímszarvasai mellett őzek és vaddisznók is várnak ránk a fák között.

A szarvasok királya

Mi úgy indultunk el az erdő szélén fekvő Pörbölyből, hogy ha szerencsénk lesz, elég türelmesek leszünk és csendben maradunk – még a gyerekek is – , talán láthatunk egy-két állatot a kijelölt vadmegfigyelő helyen.

Ehhez képest néhány perc alatt előttünk termett egy jókora vadkan, a kocája, és megannyi aranyos, apró malacuk. Mondanom sem kell, a nagyfiam tág szemmel bámulta őket – pedig a java még csak ezután jött.

Egy domb mögül előszaladt fél tucat nőstény szarvas, és aztán jött a pillanat: őket követve felbukkant, majd a domb tetején méltóságteljesen megállt a gímszarvasok királya. Pompázatos agancsa, büszke tartása a Testről és lélekről című film gyönyörű „főszereplőjét” idézte. Mindannyian lenyűgözve csodáltuk – egyből éreztük, hogy igen, emiatt jöttünk ide.

Meg persze az erdei kisvasút miatt, amivel a gyerekeknél sosem lehet mellélőni. Végül addig nézelődtünk, hogy inkább nem a végállomáson, hanem a vadmegfigyelő helynél vártuk be a vonat érkezését.

Az ideiglenes végállomáson, Lassinál is vadregényes táj tárult a szemünk elé, a mindig félig-meddig elöntött ártéri erdő sűrűjében. Innen indul a Molnárka tanösvény – mert bizony már nincs családi kirándulás túra nélkül –, és az egy-két óra alatt kényelmesen bejárható útvonal az erdő újabb gyönyörű arcát mutatta meg, tájékoztató táblákkal és játékos feladatokkal, ahogy az a jobb tanösvényektől elvárható. Félúton a bónusz egy magas, de biztonságos kilátó volt, ahonnan madarakat lehetett lesni, mondjuk, mi csak hallottuk őket, de cserébe páratlan panorámát kaptunk.

A nap végére mind úgy éreztük, hogy még jobban szeretjük és tiszteljük a természetet, mint előtte. Ennek örömére másnap jött egy igazán erős történelemlecke.

Tömegsír és taposómalom a busók földjén

Mohácsról két dolog jut azonnal a magyar ember eszébe: a busójárás és 1526. augusztus 29. Mi mégis egy harmadikkal kezdtünk, a Szent Miklós vízimalommal, ami a híres Csele-patak egykori 24 malma közül az egyetlen, ami fennmaradt, egy helyi család áldozatos munkájának köszönhetően. A lezúduló víztől meginduló lapátkerekek látványa volt

a gemenci szarvas után a második olyan jelenség, amit a nagyfiam csillogó szemekkel, tátott szájjal bámult.

És ezt az élményt még lehetett fokozni: a műemlék fenntartói építettek egy, a világon egyedülálló taposómalmot is. Elődein a börtönök rabjait dolgoztatták kettesével, ezúttal viszont mi jártunk körbe rajta Antonnal. Látványos és izgalmas élmény, a móka-kacagás garantált. A múzeumrészen pedig a különböző történelmi korok malomfajtáit próbálhatták ki kicsik és nagyok, és nekem is újdonság volt, hogy régen mekkora izomerő kellett ezeknek a szerkezeteknek a működtetéséhez.

Fotó: Durucz Dávid
 

Ottjártunkkor busójárást ugyan nem tartottak Mohácson, de mindenhonnan a maszkos rémalakok néztek vissza ránk – még a körforgalomban is. A helyen pedig, ahol ebédeltünk, – biztos, ami biztos alapon – a kiállított busóálarcra egészségügyi maszkot húztak .

A nap végére jutott a legtanulságosabb program: a Mohácsi Nemzeti Emlékhely felkeresése, ami tulajdonképpen egy hatalmas temető. A törökök ellen elvesztett csata helyszíne több ezer katona végső nyughelyeként szolgál, és a tömegsírok feltárása a mai napig tart. Olyannyira, hogy érkezésünkkor is régészek dolgoztak a földi maradványok között – az egymásba gabalyodó csontvázak látványa döbbenetes volt, és bár hazudhattuk volna dinócsontoknak is őket, a nehezebb út mellett döntöttünk, és

leegyszerűsítve előadtuk a nagycsoportosunknak, mi történt itt közel 500 éve.

És milyen jól tettük, hogy az intelligenciájára alapoztunk: a sírkert melletti épületben a mohácsi csatáról szóló vetítést figyelmesen, néma csendben ülte végig. Persze a nap fénypontja így is az volt, hogy rengeteg gesztenyét tudott gyűjteni az emlékhely előtti parkolóban…

Az Ördögszántotta hegy legendája

A hétvégét egy előzetesen kihagyhatatlannak ítélt helyen, Villányban zártuk. Már Mohácsra menet is láttuk a tájképet uraló gyönyörű cukorsüveg-hegyet, amelynek hivatalosan Szársomlyó a neve, de hívják Harsányi-hegynek és Ördögszántotta hegynek is, mivel a legenda szerint a Pokol ura egy furfangos öregasszony utasítására felszántotta a természeti képződményt. Ha már így alakult, esti meseként is bevetettem a történetet, hiszen egy szép hely még érdekesebb, ha történet is kapcsolódik hozzá. A mesés hegyet követve kerestük a borban lakó igazságot, és jobb helyen nem is kutathattunk volna. 

Villány szerelem első látásra: a pompás panoráma (Szársomlyóstól) mellé borozóktól hemzsegő, hangulatos utcák társulnak, ez a tökéletes kombináció. Mennyei vörösborokat kóstoltunk, és a pár héttel korábbi szüret első ajándékait is megízlelhettük, sőt, megismerkedtünk a borlekvárral is, ami szenzációs találmány, csakúgy, mint a „natúr” szőlőlé. A jó idő ellenére tömegről nem beszélhettünk, épp annyian voltak, hogy legyen egy kis élet a helyeken, de ne érezze kényelmetlenül magát az ember.

Egyébként sem azért mentünk oda, hogy minél több turistával találkozzunk, hiszen kifejezetten a nyugodt, csendes helyeket kerestük. Például az egyik nevezetes helyi tanösvényt, ami az ammoniteszről kapta a nevét. Ez egy olyan fejlábú, amit leginkább a ma is élő csigaházas polipokhoz lehet hasonlítani, azzal a jelentős különbséggel, hogy a dinoszauruszok korában éltek, és velük együtt haltak ki.

A fosszília-lelőhelyen most is látható néhány jellegzetes körkörös lenyomat, ez a jutalom a túra végén.

A tanösvény egy rövid, kisgyermekekkel is könnyen bejárható út egy meseszép völgyben, néhol festményszerű szakaszokkal, amiken a barna avart kétoldalt élénkzöld borostyánlevelek szegélyezik. A túra végén van egy emelkedő, de a felkapaszkodásban masszív kötélkorlát segít, és ez a kis mászás óriási élmény lehet a gyerekeknek.

Fotó: Durucz Dávid
 

Mindezek fényében a Dél-Dunántúlt úgy sikerült megjárnunk, hogy a finom borok mellett életre szóló élményeket is magunkkal vihettünk.