Mikor elindult a program, jelentkeztem a kerületben önkéntesnek. E-mailben regisztráltam egy formanyomtatványt kitöltve, majd pár napon belül hívott is az első idős házaspár a 76 és 67 éves Miklós bácsi és felesége. Heti kétszeri bevásárlásban – előre leadott lista alapján –, postai intézkedésben és a szükséges gyógyszereik beszerzésében kérték a segítségem.
Aztán a múlt hétvégi tavaszi napsütésben budai kis utcákat járva plakátoltam, érdekes program volt, mintha kisdiák volnék újra. Az önkormányzattól kapott információkat ragasztottam ki a házak, lépcsőházak bejáratára, hogy hiteles forrásból tájékozódhassanak a lakók. Itt találkoztam új matrónámmal, Ágikával, aki az erkélyen élvezve a nap sugarait érdeklődött kedvesen, hogy mit ragasztok a bejárati kapura. Mikor elmondtam, hogy mit csinálok, ki vagyok, leszaladt a kapu elé, hogy elvegye a névjegyem, mert mint kiderült, neki is szüksége lenne bevásárlásra. A férjével nem tudják megoldani, sőt a házban lakik két másik idős házaspár is, akik majd keresni fognak… nagyon hálás volt, engem pedig öröm töltött el, és boldogan sétáltam tovább. Már csak sétáltam, mert a tikszóm elfogyott, a boltok pedig már zárva voltak, hogy újat vegyek… Erre a helyzetre senki sem készült, nemcsak Magyarországon, hanem a világban.
Most túl sok az ötlet, a dolog, az ember. Túl sok irányba mehetünk.
Azt hiszem, azért szeret az ember rajongani valamiért, mert úgy kezelhetőbbre csökken a környező világ mérete, és tisztán látszik, mi a fontos. Most lehetőséget kaptunk, hogy mind meglássuk, eldöntsük, számunkra mi az.
Budapest kerületeiben, alig egy hét alatt több mint duplájára nőtt a segítségkérések száma. Válaszképpen, mintha elkezdtek volna kisközösségként működni a kerületek – városok a városban. A hivatalokban új irodákat állítottak fel, vannak koordinátorok, szervezők, civil önkéntes jelentkezők, akik segítik a hétköznapokban azok életét, akiknek szüksége van rá. Egyébként ez nálunk a kerületben egy relatív alacsony szám, egyelőre. Az itt élők szociális és anyagi helyzete is jó átlagosan, de az idősek segítése feladat: bevásárolni, ügyeket intézni helyettük. Ennek a munkának a leosztását igyekszik önkéntesek bevonásával koordinálni az önkormányzat – összekötni a segítségkérőt és a segíteni tudót.
Emellett más intézkedésekkel is igyekeznek segíteni. Elindult például a melegétel-kiszállítás – ez nem ingyenes szolgáltatás, a nyugdíj alapján állapítják meg az árát, de az e-okatatásban résztvevő gyerekek számára is igényelhetik a szülők. Emellett mentálhigiénés szakemberek állnak rendelkezésre, akikre az idő elteltével valószínűsíthető, hogy egyre nagyobb szükség lesz. Ezen a téren nem csak szakemberekre, hanem önkéntes társalkodókra is igény lehet később, így önkénteseket is várnak.
Mindezek szervezetileg irányított akciók, amikbe kapcsolódhatunk. Persze nem kötelező ez, nem is az egyetlen út: ha segíteni akarunk, egyedül is megtehetjük, becsöngethetünk a szomszéd nénihez/bácsihoz, felhívhatjuk, a gyerekét egyedül nevelő barátunkat, érdeklődhetünk az ismerős mentősnél, mire van szüksége, miben tudnánk neki segíteni.
Mert segíteni kincs a jelen helyzetben (is).
Az alázatos viselkedés, egy emberséges és másokkal tevékenyen együttműködő hozzáállás vihet bennünket jó irányba.
Saját bőrömön tapasztalom meg nap mint nap, hogy az időm feláldozásával, az idegen embereknek nyújtott segítséggel, odafigyeléssel, akár anyagi támasznyújtással gazdagodni lehet. Teljesen új érzések és impulzusok érnek, ráadásul olyan élethelyzetekben ismerem meg önmagam, fedezek fel képességeket, amikre másképpen lehet, hogy nem is lenne alkalmam. Szóval: ha elcsépeltnek is tűnik, igaz: adj, mert csak gazdagodsz tőle!
Ajánljuk még:
Időutazásom dédszüleink világába
A kétszáz fős falu kincse – Ezért (is) látogass Zalátára!
Vidéki sanzon: januári disznóvágás pesti szereplőkkel
