Pszicho

Ősbizalommal élni alapbeállítás… lenne egy ideális világban

Életünk első éveinek legnagyobb feladata, hogy megtanuljunk bízni másokban. Ha az ősbizalom kialakul, az hosszú távon is győzelmet arathat a bizalmatlansággal szemben!

Képzelj el valakit, akinek az élete több területét is áthatja a bizonytalanság és a bizalmatlanság. Nehezen kapcsolódik a kollégáival, a párkapcsolataiban folyamatosak a hullámvölgyek, és általában véve is gyakran érzi úgy, a világ összeesküdött ellene. Mivel saját magában sem bízik, gyakran nem is törekszik a többre, a jobbra. Az a hiedelem hajtja, hogy neki nem jár több, úgysem kapna támogatást. Mindezek az élmenyek pedig időről időre visszatérnek, rátörnek. Nos, ő valószínűleg sérült ősbizalommal él.

Ősbizalom – az mi is?

A változás egész életünket végigkíséri, mindig más fejlődési feladattal állunk szemben – ezért is van az, hogy egész életünkben fejlődünk. Persze rengeteg minden múlik a gyerekkorunkon: ott szerezzük meg azokat az alapokat, amelyekre jó esetben a későbbiekben támaszkodni tudunk. Születésünktől fogva tanulunk, már a csecsemőkorban fontos feladataink vannak: például ilyenkor tanulunk meg bízni másokban, vagyis ekkor alakul (vagy nem alakul) ki bennünk az ősbizalom, amire aztán egész életünkben szükségünk van. 

Az ősbizalom kialakulása sok elméletalkotónál jelentős, és a fejlődés különböző pontjain vissza-visszaköszön ez a fogalom. Erik H. Erikson pszichoanalitikus, fejlődéspszichológus – akinek neve megkerülhetetlen, ha az ősbizalom a téma – a személyiség fejlődéséről pszichoszociális szakaszokban gondolkodott. Azt mondta, hogy minden egyes fejlődési szakasz az előtte lévőre épül, és csak akkor léphetünk egyik szakaszból a másikba, ha az adott sáv feladatát megoldottuk. Ez persze nem könnyű feladat, ezért is nevezte az átmeneteket fejlődési krízisnek a szakember. A fogalom lehet, hogy ismeretlen, de a gyakorlatban mind találkoztunk már vele: például ilyen helyzet az, amikor egy pár családot alapít, a gyermekkel együtt pedig párkapcsolati nehézségek is érkeznek. Ez egy normatív krízis, vagyis valami olyan, ami az életünk haladásának a normális velejárója.

Visszatérve az ősbizalomra: ez Erikson elmélete szerint a első fejlődési szakasz megoldandó feladata, vagyis a csecsemőnek meg kell szerezni az ősbizalmat, és annak birtokában léphet a következő szintre, ahol már autonóm lényként kell boldoguljon. Ehhez először meg kell bizonyosodnia arról, hogy a világ biztonságos és másokban is lehet bízni – ha ezt megtapasztaljuk, kellő erőt nyerünk ahhoz, hogy eltávolodjunk az elsődleges gondozónktól, aki jellemzően az anyánk. 

Az anyák szerepe tehát kulcsfontosságú az ősbizalom kialakulásában.

Vagyis életünk első feladatának sikeres abszolválása – normál időben – elsődlegesen nem rajtunk, hanem környezetünkön múlik. És amint túljutunk a csecsemőkoron, valamilyen fajta biztonságérzetet mind szerzünk: a pszichológia szerint a bizalom és a bizalmatlanság egy spektrum két végpontjaként képzelhető el, és ezen mindannyian elhelyezkedünk valahol, korai tapasztalatainktól függően.

Az ősbizalom kialakulása

A csecsemőknél a legalapvetőbb szükségletek kielégítéséhez kapcsolódik az ősbizalom kialakulása – de nem csak ahhoz! Persze fontos, hogy ott van valaki, ha nem érzi jól magát, mert pelenkát kell cserélni nála, ha épp éhes, ha fájdalmai vannak, csikar a hasa vagy nő egy fogacska. Ha nincs magára hagyva ezekkel az ismeretlen, és nem túl kellemes érzésékkel, hanem tudhatja, hogy ott van anya, aki meg fogja érteni őt és segít kielégíteni a szükségleteit, és nem hagyja, hogy sírjon, akkor érti: mindent megtesznek azért, hogy a ő ismét biztonságban érezhesse magát. 

Ezért is kellene mihamarabb elfelejteni a múlt évszázad végén divatos „hagyjuk sírni a gyereket!”-elgondolást!

Ugyanakkor a ló túloldalára sem kell átesni. Napjainkban sok szülő bűntudatot él meg, ha a gyerek sír, pedig az is az élet része. Gyakran hallom, hogy szülők amiatt aggódnak, mert például egy hasfájós napon, bármit is tesznek, nem tudják megnyugtatni a gyermeküket, vagy, hogy épp a vécén ülnek, vagy a zuhany alatt állnak, amikor sírni kezd a csecsemő. Ilyenkor ők pánikba esnek, nem egyszer az anya is sírni kezd a gyerekkel, aztán marad a bűntudat. Pedig mindez nem jelent sírni hagyást! Ilyen helyzetekben az a csecsemő, akire egész nap figyel az anyukája, pontosan tudja, hogy a gondozója jelen van, és szeretne segíteni. Attól, hogy vannak helyzetek, amikben muszáj magunkra figyeljünk, mert nincs más választásunk, még nem leszünk rossz szülők. Nem ezen múlik majd, hogy a gyerekünk meg tud-e bízni másokban. A kötődés, ami a bizalom alapját adja nemcsak a sírós helyzetekben, de a gügyögések, ringatások, simogatok, éneklés, érintés során is épül. Jóval túlmutat tehát ez ősbizalom megszerzésének tere azon, mint, hogy kielégítjük a gyerek alapvető fizikai szükségleteit.

Aki ezt a figyelmet élete első másfél-két évében megkapja a gondozójától, az azzal az alapbeállítással megy tovább, hogy igenis lehet másokban bízni. A világ és az emberi kapcsolatok biztonságosak. Sőt, rögzül az is, hogy saját magában bízhat, hiszen ilyenkor kölcsönösen hat egymásra a csecsemő és a gondozó. Az ősbizalom kialakulása tehát tulajdonképpen azon múlik, hogy a másoknak kiszolgáltatott csecsemő úgy van-e gondozva, hogy ez a bizalom felé vezeti őt.

Aki megoldja ezt a fejlődési feladatot, az úgy tud továbblépni a következőre, hogy egy visz magával egy új erényt, a reményt.

Mi jelzi, ha az ősbizalom rendben van?

  • Például az, hogy a baba képes nyugodtan aludni vagy kiegyensúlyozottan táplálkozni.
  • Képes arra, hogy elfogadjon új dolgokat, élethelyzeteket, más embereket.
  • Tud és mer közel engedni magához másokat.
  • Alapvető nyitottsággal fordul mások és a világ felé.
  • Kiegyensúlyozott benyomást kelt.

Az ősbizalom hiánya

Az ősbizalom időnként sérül, aminek számos oka lehet. Sajnos könnyen rányomjuk a bélyeget azokra az anyákra, akiknek a gyermekeinél nem alakul ki az ősbizalom, holott sokszor saját belső küzdelmeik akadályozzák őket annak megadásában. Ha egy anya testi betegséggel él, vagy valamilyen mentális zavara van, a kapcsolódás már önmagában nehezített lehet számára. Például egy depresszióval küzdő édesanya lehet, hogy nem tud akkor és úgy reagálni a gyermeke szükségleteire, ahogy éppen kellene. A gyermek pedig azt érzékeli, hogy magára hagyták, mert hiába szólítgat másokat, nem kap segítséget. Azt éli meg, hogy a világ nem biztonságos, nincs, aki segítsen neki, csak magára számíthat. Ez pedig a hosszú távú bizalmatlanság magja – dacára annak, hogy az édesanya minden tőle telhetőt megtett akkor és ott. Amikor tehát az ősbizalomról gondolkodunk, fontos a komplex képet nézni, és nem hibást keresni, mert esetleges nehézségekkel küzdünk.

Az ősbizalom sérülésének nyomait egy életen át viselhetjük, de sosem késő felismerni, hogy e téren vannak lemaradásaink. Vannak jellemző helyzetek, amelyekben érdemes az ősbizalom sérülésére gyanakodnunk: 

  • Ha nehézségeink vannak a közeli kapcsolatokkal, például a párkapcsolati intimitással, nehezen bízunk másokban, akkor felmerülhet, mint egy lehetséges háttértényező.
  • Gondoljunk rá akkor is, ha általánosságban hiányokat élünk meg, sokat szorongunk, aggódunk vagy épp tehetetlennek érezzük magunkat.
  • Mivel az ősbizalom az alapja annak is, hogy magunkban mennyire bízunk, önbizalmi vagy önértékelési nehézségek esetén is érdemes az ősbizalommal dolgozni.

Az ősbizalom helyreállítása

Ha saját gyerekünkön látjuk, hogy hiányosságai vannak, sok mindent tehetünk – akkor is, ha már nem csecsemő. Adjuk meg neki aktuálisan azt a megértést, azt az elfogadást, amit korábban valami miatt nem tudtunk. Legyünk fizikailag közel hozzá, simogassuk, bújjunk össze vele. Hallgassuk meg, és biztosítsuk őt a jelenlétünkről. Ha feszültek is vagyunk, ne engedjük, hogy ez rajta csapódjon! Keressünk magunknak olyan érzelemkezelési technikákat, amik segítenek levezetni az indulatokat. Legyünk jelen a gyermekünk számára.

Ne felejtsük el, hogy az ősbizalom sérülése egy kapcsolatban (az anya-gyermek kapcsolatban) keletkezett, így szintén egy kapcsolatban javulhat. Ez akár ugyanaz a kapcsolat is lehet, nem feltétlenül vagyunk elkésve akkor sem, ha a gyermek három-négy vagy épp öt éves korában eszmélünk rá, hogy mit tehetnénk másképp!

Ha pedig felnőtt fejjel érezzük úgy, hogy van miben fejlődnünk az ősbizalom terén, az sok ajtót megnyit előttünk: valószínűleg egy önismereti munka elején vagyunk, amiben már rálátunk hiányosságunkra. Az ezután következő belső munkát lehet önállóan is végezni, de van, hogy elengedhetetlen a segítségkérés. Ha efelé indulunk, fontos, hogy a belső munkát megfelelő szakember, klinikai szakpszichológus vagy pszichoterapeuta segítségével végezzük!

Ajánljuk még: