Melissa Gilbert példája bizonyítja: van, akinek a „nagy kivonulás” segít

Melissa Gilbert sikeres, népszerű és foglalkoztatott színésznő volt, amikor 2018-ban véglegesen a tanyájára költözött. Ekkora már öt év kemény munkája volt a telekben: az idők során a területet lakhatóvá, komfortossá tették férjével, a nála hat évvel idősebb, Tim Busfield színésszel.

Gilbert több interjúban is elmondta: szüksége volt a váltásra, úgy érezte, elege van az állandó rohanásból, s abból, hogy a stresszes munkája következtében egymás után kapja a különféle betegségeket, folyamatosan járja a szépészeti kezeléseket, s menekül rombolóbbnál rombolóbb függőségekbe. Úgy döntött: elég volt Hollywoodból, természetes módon szeretne élni, természetes ételeket akar fogyasztani, s bár el-elvállal kisebb filmszerepeket, életének nagy részét mégis a michigani farmon töltené. Rajongóival elsősorban egy honlapon keresztül tartja a kapcsolatot, ahol többek között közösséget épít és online kurzusokat tart a természetes életről, szakértők bevonásával. Elmondása szerint most nagyon jól érzi magát, egészsége rendbejött, függőségei elmúltak, sokat olvas, és mozog, elsősorban a kertjét ápolva, ahol valóságos paradicsomban érzi magát. Számtalanszor leírja és elmondja: visszatalált hiteles, igazi énjéhez és életritmusához, és sokkal fiatalabbnak érzi magát biológiai koránál.

Nem kérdés, hogy Melissa jól döntött, de lássuk be: az ő választási lehetőségei többet megengednek, mint amit az átlagos emberek megengedhetnek maguknak. Gilbertéknél volt pénzt, paripa, fegyver: megtehették, hogy a városi életükkel párhuzamosan felépítsenek egy farmot, ahol jól érzik magukat, majd tudták úgy szervezni munkájukat, hogy elvonulásukban is fenntartsák egzisztenciájukat. Emellett ismerték a falusi-tanyasi életet gyermekkorukból, vagyis nem kellett felnőtt fejjel egy új életet tanulniuk. Az sem elhanyagolható, hogy ketten voltak, vannak minden döntésre, feladatra. Esetükben 

a külső és a belső körülmények is adottak voltak a költözéshez.

A Covid-járvány alatt és után tömegekben fogalmazódott meg az igény: vissza kéne térni egy természetesebb életmódhoz. Igényünk támadt a kertre, a növényekre, a 3D-s világra, ami biztonságban tart bennünket akkor is, ha váratlan okok miatt elszakadunk a modern élet vívmányaitól, például áram vagy internet nélkül maradunk. Válaszképpen erre a jelenségre, sok cikkben olvashattunk a vidéki élet hátrányairól, számos oldalon felhívták a figyelmet arra, hogy egy városban leélt élet után nem biztos, hogy jó döntés váltani. Ahhoz ugyanis, hogy működjön az életünk tanyán, az ideális(hoz közelítő) feltételek megteremtéséhez sokszor pénz, a tanyasi élet fenntartásához pedig – többek között – rengeteg ismeret, munka és lemondás. Ezek fejében kapjuk meg a vágyott nyugalmat. 

Mert egy ilyen választáshoz nemcsak lélekben kell létrehoznunk egy belső, független, a lassított életre vágyó, fontos dolgokra koncentráló ént, hanem a szabad élet biztos körülményeit is meg kell teremtenünk. Nemigen reklámozzák, de tény: a harmónia nem élhető át igénytelen, romos, lepusztult környezetben, ahol az ember elsősorban azon gondolkodik, hogy hogyan javíthatja ki a hibákat, miképp tehetné élhetőbbé az otthonát. Az ember a tanyán ugyanúgy elégedetlenné, kapkodóvá és neurotikussá válhat, mint a zajos nagyvárosban, s ekkor éppen az a lelki nyugalom illan el, amiért a „szecessziót” választotta.

A boldogság nem a környezetünkben van, hanem magunkban kell meglelni. Van, akinek ez vidéken, másnak városban megy könnyebben. De a kulcs nem a lakhelyünkben, hanem az önismeretünkben keresendő. Ha tudjuk, mire vágyunk, azt is tudni fogjuk, hol keressük az örömünket, és ha igazán elmélyülünk magunkban, azt is felismerhetjük, hajlandóak vagyunk-e munkát, pénzt, időt fektetni egy tervünkbe, vagy jobb, ha az inkább csak álom marad.

A nyolcvanas évek végén egy lepusztult pesti házfalon, a belvárosban sétálva halvány krétafeliratot láttam meg: „a boldogsághoz biztos járás kell”. Azt hiszem, Melissa Gilbert példája is erre int bennünket: találjuk meg a békét és a harmóniát kívül és belül egyaránt, teremtsünk önmagunknak megfelelő körülményeket, s ekkor valóban megélhetjük a „slow life” és a szecesszió csodáját.

Nyitókép: Alan Light/Wikimedia