Tény, hogy szerencsés típusba tartozom, nem okozott különösebb problémát sem az éjfélkor megevett tábla csokoládé, sem pedig a késő esti McDondald’s – kivéve persze Amerikában, ott még a levegőtől is hízik az ember, de ez egy másik téma. Talán ezért is volt olyan egyszerű hosszú éveken át sportot űznöm abból, hogy tápanyagmentes, tartósított szennyekkel tömjem magam, a világ legnagyobb nyugalmával. (A cukros, fehérlisztes ételek esetében azonban volt olyan időszakom, amikor bűntudatom támadt evés után – teljesen érthetetlen, talán ez is szemlélteti azt a káoszt, amin mind testileg, mind lelkileg keresztülmentem.)
Ha a tükörből nem köszön vissza az eltántorító, sokkoló végeredmény, ami azonnali változtatásra ösztökél, akkor az ember nagyon könnyen esik a felelőtlenség csapdájába, és folytatja berögzült életmódként azt, amit egyáltalán nem kellene.
Mert az életmóddá vált, egészségtelen étkezés egyfajta felelőtlenség.
Felelőtlenség, amit én is csak későn vettem észre, de ami miatt legalább külső segítséghez fordultam – értsd, felkerestem egy táplálkozásbiológust. Hogy tanítson, és hogy megmutassa, mi az, ami nem a szomszéd Marika néninek, a sarki ABC eladójának vagy a munkahelyi Józsikának jó, hanem nekem. Tudni akartam, hogy az én szervezetemnek, hormonális egyensúlyomnak, metabolikus sajátosságomnak, életmódomnak és esetleges vitaminhiányomnak mi a megfelelő, mert felelőtlenségem jelei egyre félreértelmezhetetlenebbül férkőztek be a mindennapjaimba.
Jelek, amikből bőven volt, és amiket a végtelenségig próbáltam nem észrevenni. Ne értsetek félre, nem külső jelek – „köszönve” ezt a genetikai Jolly Jokernek, ami egyébként legalább akkora átok tud lenni, mint áldás –, hanem belső jelek. Az alacsony tápanyagtartalmú, tartósított, szenny-ételek habzsolása rossz közérzetet, fáradtságot, tompulást, koncentrációhiányt, hangulatingadozást, erőtlenséget, néha pedig falási rohamot okozott.
Mindeközben szervezetemet újra és újra szétszadiztam a rossz döntéseimmel.
Hál’ Istennek 2019 végén beütött az életmódbeli krach, egyszerre éreztem meg a több évnyi felelőtlenség immáron észrevehetetlen következményeit. Hiába aludtam eleget, állandósult fáradtság, erőtlenség és egykedvűség gyötört. Hiába ettem többet, még a közelében sem voltam annak, hogy azt érezzem, valóban feltöltődtem energiával.
Az már csak hab volt a tortán, hogy még a legfrissebb elmeállapotomban is nehezen koncentráltam, nevetségesen könnyen vesztettem el a fókuszt és éreztem magam egy kalap, koncentrációképtelen kakinak. A lelkierőmet, a hangulatomat és a közérzetemet is tropára tettem azzal, hogy hosszú éveken át halmoztam hibát hibára a táplálkozásomban. Így visszatekintve az is csoda, hogy ennyi évig álltam helyt a mindennapok forgatagában, és hoztam ki magamból a vélt maximumot – bár tény, hogy csak a véltet.
Amikor tehát
a „Jó-jó, mindez szép és jó, de minek ez neked?” kérdés elhangzik, akkor csak veszek egy mély levegőt.
Mert attól még, hogy kívülről nem látszódott meg, hogy rossz minőségű étellel tömtem magam, hogy nem tudtam, miből-mikor-mennyit kell ennem, belülről annál inkább éreztem. Őszintén remélem, hogy a „minek neked életmódváltás, úgysem látszik rajtad, vékony vagy” kijelentés egykor majd megszűnik létezni, és tudatosabban tekintünk az életmódváltás témakörére. Ahogyan azt is, hogy egyszer megtanuljuk, milyen fontos a megfelelő étkezés – és azt, hogy megfelelően étkezni nem más felelőssége, hanem a miénk.
